A Naplóm Kucses Éva, tizenéves lány szegedi gimnáziumi éveit meséli el, aki később Janikovszky Éva néven vált világszerte ismert íróvá. A korabeli bejegyzésekből egy eleven, különlegesen művelt, az életet roppantmód szerető vidám, fiatal lány alakja tárul elénk, aki a 20. század legsötétebb korszakában volt tinédzser. A II. világháború árnyékában hol kacagtató iróniával, hol szerelmes szenvedéllyel, hol szívszorító szavakkal elmesélt történet hiteles képet fest az írónőről és kortársairól, barátairól, szerelmeiről, amelyet még plasztikusabbá tesznek a korabeli dokumentumok, újságcikkek, színházi belépők és családi fotók.
„Korábban nem volt bátorságom beleolvasni Anyu naplóiba – mondta Janikovszky János, az írónő fia. – Tartottam attól, hogy találok benne valamit, ami esetleg nem lesz kedvemre, nem tartozik rám, sőt, nem tartozik senkire. Aztán óriási öröm volt szembesülni azzal, hogy egyrészt nincs benne semmi olyasmi, ami őt rossz színben tüntetné föl, vagy bármi olyan személyes dolog, amit nem szabadna nyilvánosságra hozni. Másrészt, ahogy olvastam a feljegyzéseit, egyre inkább úgy éreztem, ez egy irodalmi szenzáció lesz. A családunk nagy gyűjtögető család. Még a dédszüleim dokumentumai is el vannak téve otthon különböző dobozokban, fiókokban, úgyhogy Anyu ezt a gyűjtögető életmódot örökölte, és én is ilyen vagyok. Több ezer fotóm van, levelek, amelyek abban az időben íródtak, postabélyeggel, pecséttel. Anyu kézzel írta a naplóit is. Megható volt számomra a felfedezés: a kézírása pont olyan volt tizenkét évesen, mint hetvenöt esztendősen. A humoráról, a stílusáról nem is beszélve. Gyakorlatilag felismerhetők azok az ironikus és sokszor szarkasztikus mondatok, amelyeket később, felnőttként is használt. Tényleg olyan irodalmi remekmű került az olvasók kezébe váratlanul, amely felülírta, amit eddig Janikovszky Éváról tudtunk. Eddig azt hittük, első könyve az 1957-ben kiadott Csip-Csup, amelyet nem Janikovszky, hanem Kispál Éva néven, a Móra Könyvkiadó igazgatónője, Fazekas Anna felkérésére írt. Most kiderült, hogy nem így van. Janikovszky Éva első könyve a Naplóm, amelyet 1938-tól 1944-ig vezetett.”
Janikovszky Éva már gimnazista kamaszként érezte és tervezte, hogy író lesz. Az egyik füzetre fel is írta: Az utókornak. „Nevelőapja, dr. Donászy Kálmán, akit ő Kisapának becézett, végtelenül művelt ember volt. Biztatta Anyut, hogy Évikém, írjál, hidd el, világhírű leszel, csak csináld, mert nagyon tehetséges vagy – mesélte az írónő fia. – Anyu olyan biztatást kapott Kálmán bácsitól, hogy erről még a Naplóban is említést tesz: »Azt mondja Kisapa, híres leszek, csak még azt nem tudom, hogy miben«”.
A Naplóm 1938–1944 hét esztendő eseményeit foglalja magába egy életet szerető, boldog diáklány szemszögéből. Drámai és nagyon érzékletes, hogyan változik a kicsi lány érett világlátással rendelkező kamasszá. A mesélő nyelvezete épp úgy változik az évek múlásával, ahogyan egyre inkább komorodik a történelmi korszak is. Érik, komolyodik a szöveg... De hiába minden baljós körülmény, a fiatal Janikovszky Évát áthatja az az életigenlés és humor, ami aztán mindig is a sajátja maradt. „Az a kor, amiben akkor éltek a gyerekek drasztikusan különbözik a maitól – mondta Janikovszky János. – Nem volt mobiltelefon, bármilyen kütyü, internet, a közlekedés sem volt olyan gyors, mint ma. Ők ott, Szegeden tulajdonképpen négy-öt háztömb körül élték az életüket, a zsinagóga körül meg a korzón. Ott volt viszont a Szegedi Nemzeti Színház, az Opera, a Szegedi Szabadtéri Játékok, ahova Kisapa révén rendszeresen eljutott. Mivel könyvkereskedése volt a családnak a Kárász utca sarkán, Anyu hozzáfért az irodalomhoz is, így elképesztő műveltségre tett szert már nagyon fiatalon. Van egy óriási táblázat a könyvben, ami hónapról hónapra mutatja, mi volt a kedvenc operája, kedvenc áriája, kedvenc zeneszerzője, kedvenc írója, kedvenc könyve, kedvenc színésze. Nemrég volt Szegeden egy beszélgetés a Naplóm 1938–1944 kapcsán. Nagy örömömre meglepően sokan jöttek el, legalább százötven-kétszáz érdeklődő volt ott, nyilván Anyu miatt, még tizennyolc évvel a halála után is. Egy újságíró egyszer azt írta, hogy Janikovszky Éva életművét a fia és a kiadója tartja életben. Én ezt a mondatot nagyon rossz néven vettem. Hát ki más tartana életben egy már akárhány esztendeje elhunyt írót, annak életművét, ha nem a kiadója? Persze szerencsés helyzet, hogy én mint az ő fia, épp a Móra Könyvkiadó vezetője és tulajdonosa is vagyok. Ez rendkívül kedvező konstelláció. És igen, meggyőződésem, hogy a kiadó feladata életben tartani a szerzőinek életművét. De persze kellenek hozzá az olvasók is. Én most azt tapasztaltam meg, hogy az olvasók, hála a Jóistennek, még ma is Anyuval vannak.”
T. E.
|
|
|
|
